Mióta ismerem a szó jelentését, azóta tartom magamat pesszimistának. Bár lehet, hogy mások nem így látják és néha már én sem, de most nem emiatt írok.
A lényeg, a minap hallottam egy olyan kijelentést, hogy a pesszimisták nem csalódnak. Persze mindig a rossz kimenetelt látjuk és soha nem látjuk a dolgok jó oldalát. De csak azért, mert a legrosszabbat várjuk még csalódhatunk és nem azért, mert jobb kimenetelű a dolog, mint ahogyan vártuk. Hisz mi sem akarunk rosszat magunknak, ne tessék összekeverni az életunt embert a pesszimistával. (Az a baj, hogy ezt a fajta gondolkodásmódot másképpen ismerik, mint ami valójában.) Nem hitegetjük magunkat a jóval, amivel valóban óriási csalódást okoznánk önmagunknak. Viszont szerintem hasonlóan nagy örömmel fogadunk mindent, mint bárki más, sőt talán egyes dolgokat még jobban is, csak esetleg ezt nem tudjuk annyira kimutatni.
Nálam ez már kicsit másképpen néz ki. Van valami ami miatt én mindig képes vagyok csalódni, ez a remény. Akár mennyire negatívan tudok látni eseteket, mégis mindig reménykedek egy jobban, egy számomra kedvező esetben. Ha nem így lesz, akkor csalódok, az összes többi esetben pedig igazolom magam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.