Most tényleg, de tényleg és mindemellett most még ideges és dühös is. Annyi mindent eltűrök más emberektől, még azoktól is akik nagyívben tesznek rám vagy a létezésemet sem tudják. És egyáltalán nem értem magamban, hogy miért viselem el azokat a szituációkat és dolgokat, amiket egyébként gyűlölök. Biztos van bennem valami belső gát vagy valamiféle apapótlékra várok, aki megvéd minden idegentől. Nem szólok egy árva szót sem, csak magamban mérgelődök és népirtást tartok. Néha elmondom másnak is, hogy ez vagy az mennyire zavar és még ők sem értik meg, hogy miért tűröm el. Aki meg valóban ismer a meg tudja is, hogy ha akarok akkor valóban keményen leosztok bárkit, aki nekem éppen problémát jelent. De ott ül a vállamon a kisangyal és sugdossa a fülembe, hogy nem kell szólni, meg fog oldódni a helyzet. Ami esetenként még igaz is, azonban ami mindennapos az újra és újra felbukkan. Nem kell nagy dolgokra gondolni, a kicsik is ugyan olyan bosszantóak tudnak lenni, sőt esetenként még jobban is. Például, ha a kedves kolléga az én asztalomra pakolgatja a cuccát, mert a sajátján már nem fér el és ezért én nem férek el, vagy ha a sorban elém áll valaki, … Egyszer pedig biztos, hogy valakit nagyon csúnyán el fogok küldeni csúnya helyekre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.